80. évforduló: Weilburg és Győrsövényház együtt emlékezett a kitelepített németekre

A második világháborút követően, 1946. május 28-án több mint ötszáz győrsövényházi németet telepítettek ki Németországba. Az őket szállító vonat június 5-én érkezett meg Weilburgba. A tragikus esemény 80. évfordulóján, 2026. június 5-én megemlékezést tartottak a hesseni kisvárosban, az akkor történteket megörökítő emléktáblánál, amelyen Győrsövényház küldöttsége is részt vett Hokstok Imre polgármester és Hancz Gábor alpolgármester vezetésével. A képek – amelyeket többek között Hans Bayer készített – megtekinthetők a képgalériában.

 

Az ünnepségen dr. Johannes Hanisch weilburgi polgármester beszédében felidézte a kitelepítettek nehézségeit, akiknek integrációját – mint hozzátette – egy 1950-es években hozott törvény is segítette. „Mi itt most nem weilburgiak, hanem európaiak vagyunk” – hangoztatta, utalva arra, mennyire fontos az európai népek és közösségek közötti megértés, amely hozzájárul ahhoz, hogy béke legyen a kontinensen.

Andreas Hofmeister, a hesseni tartományi parlament tagja, a tartomány kormányának a kitelepítettek és késői áttelepülők ügyeiért felelős megbízottja méltatta Magyarország nemzetiségi politikáját és azt, hogy hazánk rendszeresen megemlékezik a németek kitelepítéséről, az akkori döntés igazságtalanságáról. Kijelentette: ez egyáltalán nem magától értetődő, miként az sem, hogy Győrsövényház szintén fontosnak tartja, hogy ne merüljön feledésbe ez a tragédia.

Az eseményen – amelyen részt vett Albrecht Kauschat, a Német Elűzöttek Szövetséégnek elnöke is – beszédet mondott Hokstok Imre, valamint a Győrsövényházról kitelepítetteket fáradhatatlan munkával összefogó, a megemlékezést szervező Johann Geigl, aki alig másfél évesen kényszerült elhagyni szüleivel szülőfaluját 1946-ban. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a két beszédet, Johann Geiglét Fülöpné Vass Emília fordításában.

Hokstok Imre:

Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Képviselő Úr! Kedves Barátaink!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Győrsövényház község polgármestereként szólhatok Önökhöz ezen a különleges megemlékezésen.

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1946. június 5-én érkezett meg ide, Weilburgba az a vonat, amely több mint ötszáz győrsövényházit hozott magával. Olyan családokat, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat, falujukat, szülőföldjüket – mindazt, amit addig életük természetes részének tekintettek. Számukra azon a napon nem egy utazás ért véget, hanem egy új, bizonytalan és sokszor fájdalmas életszakasz kezdődött.

Ma, ennyi évtized távlatából nem elsősorban a történelmi eseményeket idézzük fel, hanem rájuk gondolunk. Azokra az asszonyokra, férfiakra, gyermekekre és idősekre, akik magukkal hozták nyelvüket, hagyományaikat és győrsövényházi identitásukat. Azokra, akik a nehézségek ellenére új életet építettek itt, Hessenben, és akiknek leszármazottai ma is őrzik gyökereiket.

Győrsövényházon idén márciusban emlékeztünk meg a kitelepítés 80. évfordulójáról. Koszorút helyeztünk el, és egy hársfát ültettünk az emlékezés jelképeként. Akkor azt mondtuk: a múlt fájdalma nem elválaszt bennünket, hanem összeköt. Ma, itt állva még inkább érezzük ennek az igazságát.

Külön szeretném megköszönni Johann Geigl úrnak mindazt a munkát, amelyet hosszú évek óta végez. Fáradhatatlan elkötelezettséggel dolgozik azért, hogy a kitelepítettek, leszármazottaik és a győrsövényháziak között élő kötelék fennmaradjon. Az ő munkája nélkül sokkal kevesebbet tudnánk egymásról, és talán nem is találkozhatnánk ilyen alkalmakon.

Köszönettel tartozunk Weilburg városának és Hessen tartománynak is azért, hogy méltó módon őrzi a kitelepítettek emlékét. Számunkra ez különösen sokat jelent. Nem véletlen, hogy a jelentős távolság ellenére hatan is képviseljük falunkat a mai ünnepségen. Ezzel is szeretnénk jelezni, hogy fontos számunkra azoknak a kapcsolatoknak az ápolása, amelyek közösségeink között kialakultak.

Hiszem, hogy a múlt ismerete nem gyengít, hanem erősebbé tesz bennünket. Segít megérteni egymást, és hozzájárul ahhoz is, hogy Európában többé ne ismétlődhessenek meg hasonló tragédiák. A mai nap így nem a sebek felszakításáról szól – sokkal inkább arról, hogy tisztelettel hajtsunk fejet azok előtt, akik elszenvedték a történelem igazságtalanságait, és arról, hogy továbbadjuk gyermekeinknek és unokáinknak az emlékezés felelősségét.

Emlékezzünk tehát hálával elődeinkre, tisztelettel az áldozatokra, és őrizzük tovább a közösségeinket összekötő barátságot.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

 

Johann Geigl:

80 évvel ezelőtt szüleinkkel, sőt néhányunk nagyszüleivel együtt érkeztünk ide, a weilburgi pályaudvarra. Az egész szerelvény körülbelül 20 marhavagonból állt, amelyek Győrsövényházról érkező kitelepítetteket szállítottak. Minden kocsiban körülbelül 30 ember utazott, akik a padlóra helyezett csomagjaikon ültek. Az 521 fő (köztük 86 család) mellé még 2 vagont csatlakoztattak 60 emberrel a szomszédos Lébényből.

A vonatot Weilburgban szétválasztották, majd folytattuk utunkat a weilmünsteri és vilmari menekülttáborba. Ott mindannyian orvosi vizsgálaton estünk át, majd fertőtlenítettek minket. Ez mindenkire vonatkozott a csecsemőktől az öregekig. Attól tartottak, hogy fertőző betegségeket hurcolhatunk be. A fertőtlenítést egy porszívóhoz hasonló eszközzel végezték, amellyel egy időközben már betiltott rovarírtószert, DDT-t fújtak a ruhánkba.

Néhány nap múlva nyitott teherautókon vittek bennünket az előre meghatározott helyszínekre az akkori Limburg és Weilburg körzetébe, ahol elszállásoltak minket. Az elszállásolást a helyi polgármester végezte, részben a helyi lakosság heves ellenállása ellenére. Hessen már jócskán „megtelt” a keleti blokk országaiból érkezett menekültekkel és kitelepítettekkel.

A családomat Allendorfba osztották be elszállásolásra. Miután megérkeztünk, hiába vártunk arra az egykori Sattler fogadóban, hogy tovább irányítsanak minket a szálláshelyünkre. Este csupán egy üzenet érkezett: „Több menekültet nem fogadnak be.” Az éjszakát a fogadóban kellett töltenünk, részben a csomagjainkon ülve.

Másnap reggel a csoport egyik tagja a vendéglős házaspár segítségével felhívta a Weilburgi menekültügyi biztost. A biztos azonnal megérkezett a rendőrséggel együtt, és magukkal hozták a polgármestert is. A tisztviselők jelenlétében kellett intézkednie az elszállásolásról. A családomat az első elszállásolási kísérlet során a gazda felesége azonnal elutasította, mondván, hogy nincs szüksége kisgyerekes családra, hanem csak munkaképes személyekre. Amikor a tisztviselők nagyobb nyomást fejtettek ki, anyám azt mondta: „Ide nem költözünk be, inkább az árokban alszunk.” Ezután találtak nekünk egy másik, barátságosabb szállást.

A Német Vöröskereszt segítségével hamarosan megkezdődött a családegyesítés. A magyar szülőfalunkból nem sokkal a háború befejeződése előtt a német Wehrmacht segítségével Ausztriába (Pettenbachba) menekült több mint 120 ember nem tudott a terveknek megfelelően visszatérni az óhazába. Ezért Ausztriából Neckarzimmernbe szállították őket. Odenwald körzetében kerültek letelepítésre. Innen egyes családtagok elköltöztek a rokonaikhoz Limburg-Weilburg körzetbe, vagy fordítva.

A régi hazával, valamint az ott maradt magyar nevű családtagokkal csak levélben lehetett kapcsolatot tartani. A levelek útja azonban hosszú ideig tartott, és általában cenzúrázva érkeztek meg.

Nyelvi akadályok alig voltak, hiszen az 1941-es népszámláláson az 1312 fős lakosságból 909-en a német nyelvet jelölték meg anyanyelvükként. 808 személy német nemzetiségűnek vallotta magát.

Hamarosan felismerhetővé vált, hogy a Magyarországról elüldözött személyek és menekültek értékes munkavállalók, akik nem riadtak vissza semmilyen munkától. Még a szokásos munkájuk után is a legtöbbjüknek volt mellékállása a legkülönfélébb ágazatokban a mezőgazdaságtól a házimunkáig. Általában mindegyiküknek volt egy kis bérelt kertje a település határain kívül, ahol krumplit, zöldséget, salátát és kukoricát, sőt néha dohányt is termesztettek. A szombat délutánt gyakran a kerti munkákra szánták. Akkor még a 48 órás munkahét volt érvényben. Szombat délig dolgoztak.

Anyáink nagyon kreatívak voltak a konyhában. Vasárnaponként a kötelező mise után húst és levest ettünk ebédre, házi készítésű levestésztával. Gyakran készítettek süteményeket, például a legendás mákos kalácsot, de más süteményfajtákat is. Az 1948-as pénzreform utáni gazdasági helyzet javulásával az étlap fokozatosan kibővült, és a magyar konyha teljes skáláját felölelte. Ezt a helyi lakosság is részben átvette.

Már 1952 körül a hazájukból elüldözöttek saját erőből kezdték el építeni az első lakóházakat. Számos szakmában segítettek egymásnak, így spóroltak a költségeken. Gyakran a szülők és a felnőtt gyermekek együtt építkeztek. Az önkormányzatok kedvező áru építési telkeket bocsátottak rendelkezésre, de kizárólag saját használatra. Az állam és a tartományi kormány kedvező finanszírozást biztosított. Ez volt a „német gazdasági csoda” egyik első alapköve. Szinte minden családunk fokozatosan így építette fel a saját otthonát. Ekkorra már teljesen beilleszkedtünk, és a régi hazába való visszatérés iránti vágyunk is alábbhagyott.

1950 körül kötötték az első házasságokat a hazájukból elüldözöttek felnőtt gyermekei. Mindannyian római katolikusok voltunk, és egy katolikusok és protestánsok által lakott térségbe kerültünk. Weilburg és az akkori Oberlahn körzet túlnyomórészt evangélikus volt, míg Limburg és a Limburg-körzet túlnyomórészt katolikus. Következésképpen sok vegyes házasság köttetett családjainkban a régi Oberlahn körzetben. Ezt a katolikus papok nem nézték jó szemmel. Felmerültek olyan vélemények, hogy a szülők nem teljesítették egyházi kötelességüket, ha ezt megengedték. Az egyháznak meg kellene fontolnia, hogy eztán elvégzi-e a szülők egyházi temetését.

Az 1950-es évek vége felé enyhülni kezdtek az óhazába való utazási korlátozások, és a helyzet fokozatosan egyre jobb lett. Ezt széles körben kihasználták, különösen az idősebb generáció. Még jól beszéltek magyarul, de a magyar rokonok közül szinte senki sem tudott németül. Gyakran ez volt az oka annak, hogy meggyengültek az óhazával való kapcsolatok és részben meg is szakadtak.

Ezekről az utazásokról hazatérve sokan rájöttek, hogy a „szociális piacgazdaságban” gyorsan és eredményesen tudtuk megvalósítani személyes és gazdasági céljainkat. Testvéreink számára az úgynevezett „gulyáskommunizmusban” ez sajnos nem volt lehetséges.

Ezért közösségünk nevében szeretnék köszönetet mondani azért, hogy Németországban, a hesseni falvakban és városokban a háború utáni rendkívül nehéz körülmények ellenére gyorsan és sikeresen tudtunk integrálódni. Ezzel tehát megtaláltuk új otthonunkat.

Mindazonáltal soha nem szabad elfelejtenünk azt a szenvedést és gyalázatot, amelyet a kiutasítás és a menekülés során német gyökereink és kultúránk miatt elszenvedtünk, néhányan közülünk életüket is vesztették. Őseink Bajorországból származó családok voltak. 1770-től telepítették le őket, hogy újjáépítsék az oszmán háború során leégett falut [megjegyzés: valójában az 1710-es években érkeztek, a Rákóczi-szabadságharcban pusztává lett faluba]. Szörnyű múltunk megismertetésével segítünk megakadályozni annak megismétlődését.