A győrsövényházi kitelepítés a Neue Zeitungban

A Neue Zeitung, a magyarországi németek hetilapja március 13-án megjelent, idei 11. számában közölte az 1946-ban szüleivel együtt kitelepített Johann Geigl írását arról, hogyan zajlott 80 éve a győrsövényházi németek kitelepítése. A cikket Fülöpné Vass Emília fordításában közöljük.

 

Kitelepítés Győrsövényházról

Hamarosan 80 éve lesz annak, hogy 86 család, összesen 521 ember, szűkös marhavagonokba zsúfolva kénytelen volt elhagyni szülőfaluját, Győrsövényházt. A szomszédos Lébényből 60 ember utazott velük két további vagonban. A vonat 1946. május 28-án indult el a lébényi vasútállomásról Németország felé. A poggyász súlyát körülbelül 30 kilogrammra korlátozták, és egyben ülőhelyként is szolgált. A vonat csak néhány állomáson állt meg, hogy felvegyék az élelmet, ekkor szabadott használni a mosdókat is.

Röviddel a határ előtt további kitelepítetteket szállító vagonokat kapcsoltak a szerelvényhez. Miután 1946. június 5-én megérkeztek Weilburgba, a kitelepítetteket a mai Limburg-Weilburg járás területén található Weilmünster és Vilmar menekülttáborokba osztották szét. A menekülttáborokban orvosi vizsgálatnak vetették alá és fertőtlenítették a kitelepítetteket. Hessen már korábban is fogadott be Németország keleti területeiről érkezett menekülteket, ezért sok település nem örült annak, hogy Győrsövényházról és Lébényből érkező kitelepítetteket kell elszállásoljanak. Ezért történt meg az, hogy az Allendorfba érkezők egy éjszakát az akkori Sattler étterem helyiségében töltöttek, mert a polgármester megtagadta a befogadást. Csak másnap vált lehetővé a kényszerű elszállásolás, amikor megérkezett a menekültügyi biztos a rendőrséggel. Amikor családunknak kiosztották az első lakhatási lehetőséget, a háztulajdonos felesége azzal az indokkal tagadta meg a befogadást, hogy nem kisgyermekes családra van szüksége, hanem csak munkaképes személyekre. A menekültügyi biztossal folytatott vita azzal ért véget, hogy édesanyám elutasította, hogy nemkívánatos családként költözzön be. Ezután egy barátságosabb családnál kaptunk lakhatási lehetőséget.

A kezdeti időszakban a helyiek „magyar cigányoknak” vagy „krumplibogárnak”, a hatósági nyelvhasználatban pedig „menekülteknek” nevezték a kitelepítetteket. Később menekültigazolványt is kaptunk. Ez az igazolvány lehetővé tette a kitelepítettek számára, hogy csekély összeg fizetése ellenében használt ruhákat és egyéb cikkeket vásároljanak a Német Vöröskereszt weilburgi raktárában. Az egy főre jutó ruhadarabok és cipők száma erősen korlátozott volt. Rövid időn belül azonban a helyi lakosság rájött, hogy a Győrsövényházról érkezett kitelepítettek szorgalmas, megbízható munkásokként jelentősen hozzájárultak a háború utáni Németország újjáépítéséhez a regionális munkaerőpiacon.

Az 1941-es népszámlálás során Győrsövényház lakosságának számát 1312 főre becsülték, közülük 909-en a német nyelvet jelölték meg anyanyelvként. Közülük körülbelül 50-en a Volksbund tagjai voltak, akik családjukkal együtt menekültek el. 15 személyt Volksbund-vezetőnek vagy SS-katonának, mintegy 70 személyt pedig Volksbund-támogatónak minősítettek. 1945 augusztusában mintegy 20 személyt internáltak. Szüleim mesélték, hogy a kitelepítés kihirdetése miatt be kellett menniük a községházára. Ott kikérdezték őket arról, hogy tagjai, vagy támogatói-e a Volksbundnak. A terem egyik sarkában ült egy falubeli nő, aki együttműködött az átmeneti rendszerrel. Diszkrét kézjelekkel jelezte, hogy a kihallgatott személy a Volksbund tagja-e, vagy van-e valami más is a rovásán. A közigazgatás már hetekkel korábban 50 megüresedett házat – a falu majdnem felét – utalt ki az új betelepülők számára. Az új tulajdonosok a Szigetközből érkeztek, és a házakat ingyen kapták. Az átvételkor viták alakultak ki. A kitelepített Isabella Schröder, születési nevén Frühwirth, arról számolt be, hogy az új tulajdonosok már a ház ajtaja előtt álltak, és szinte kidobták őket, mert még nem fejezték be a csomagolást. Alfons Adrian ekkor a mosonmagyaróvári gimnázium tanulója volt, és internátusban lakott. Egy megbízott kivitte az osztályból, és az igazgató ellenkezése dacára közvetlenül a transzporthoz vitte a lébényi állomásra.

A falu népessége 1946 közepére több mint felére csökkent. Ennek okai a következők voltak: a hazájukból elüldözöttek Weilburgba történő kitelepítése, a Passauba és Pettenbachba (Ausztria) történő menekülés – és nem szabad megfeledkezni a háborús áldozatokról (katonákról) és a holokauszt áldozatairól sem.

Johann Geigl