A győrsövényházi németek kitelepítéséről írt a Sonntagsblatt.hu

A győrsövényházi kitelepített németek és leszármazottaik vezetője, Johann Geigl tollából jelent meg cikk a Sonntagsblatt.hu portálon az 1946-os kitelepítésről. Az írást Hancz Ábel és Fülöpné Vass Emília fordításában közöljük.

 

80 éve történt a kitelepítés

80 évvel ezelőtt, 1946-ban 521 embernek, köztük 86 családnak kellett elhagynia a szülőfaluját, Győrsövényházat. A marhavagonokba legalább 30, de akár több embert is bezsúfoltak. Így érkeztek meg a kitelepítettek 1946. június 5-én a weilburgi vasútállomásra. Hatvanan a szomszédos településről, Lébényből érkeztek, ők még két vagont töltöttek meg. A poggyász, melynek nagyságát nagyjából 30 kilogrammban korlátozták, az út során ülőhelyként is funkcionált. Vagononként egy fémvödör szolgált vécé gyanánt mindenki számára. Túlnyomórészt „nagy dolog” esetén használták ezeket, illetve az asszonyok, gyermekek számára volt kitéve. A férfiak lehetőség szerint az út során, a vagon valamelyest nyitott bejáratánál intézték a „kis dolgukat”. Miközben a szükségükön enyhítettek, a felsőtestükön levő ruházatuknál fogva erősen tartották őket a többiek, hogy elég messzire ki tudjanak hajolni. Csak kevés vasútállomáson állt meg a szerelvény, ilyenkor ellátmányt vettek fel, valamint a kitelepítettek végre elmehettek a mosdóba. A vonat 1946. május 28-án gördült ki a lébényi vasútállomásról és indult meg Németország irányába.

Valamivel a magyar határ előtt további, kitelepítettekkel teli vagonokat csatoltak a vonathoz. Az ő későbbi tartózkodási helyükről jelenleg semmit nem tudunk. A sínhálózat akkor részben ugyan, de még mindig súlyosan megrongálódott állapotban volt. Ennek folytán az útvonalat nem lehetett tartani, a vonatnak bizonyos pályaszakaszokon visszafelé kellett mennie. Ez részint magyarázat a hosszú menetidőre is. Egy kitelepített sem tudta, hová is tartanak, csak az úti cél, Németország volt ismeretes. Vad mendemondák terjedtek a kitelepítettek között, emlegettek munkatábort és gázkamrákat is.

Amint megérkeztek Weilburgba, a vonatot két részre osztották, és a sövényházi kitelepítettek a weilmünsteri és villmari menekülttáborokba kerültek – ma mindkét település a Limburg-Weilburg járáshoz tartozik. A többnapos ott-tartózkodás során a kitelepítetteket orvosi vizsgálatnak vetették alá, és egy kártevőirtó-készítménnyel, a DDT-vel fertőtlenítették őket. Ezt a port fújta be egy nő minden ruhanyíláson, egyfajta porszívót használva ehhez. Az akkori hatóságok nyilvánvalóan féltek attól, hogy a kitelepítettek ragályokat, betegségeket hurcolhatnak be Németországba. Hessen az akkori amerikai megszállási övezet részeként már rengeteg menekültet fogadott be a keleti blokk országaiból, valamint a Német Birodalom egykori keleti területeiről. Így sok község nem repesett az örömtől, amikor megtudták, hogy sövényházi és lébényi kitelepítetteket osztanak be hozzájuk. Az akkori Oberlahn járás részét képező Allendorfban elhelyezettek egy éjszakát ültek az akkori Sattler vendéglő nagytermében, mert a polgármester nem volt hajlandó befogadni őket. Csak a rákövetkező nap, amikor a menekültügyi biztos – a rendőrséggel az oldalán – megjelent, vált lehetségessé a kitelepítettek kényszerelszállásolása. A rendőrség és a menekültügyi biztos kíséretében a polgármester választotta ki a „kvártélyokat”. A lakóhelyek első kiválasztási köre során azonban egy háztulajdonos felesége ellenszegült, mondván, hogy ránk, egy kisgyermekes családra nincs szüksége, csak munkaképes egyéneket szeretne fogadni.

Vita kezdődött a menekültügyi biztossal. Ez aztán édesanyámnak hála ért véget. Ő elutasította, hogy nemkívánatos családként beköltözzünk hozzájuk. Még azt is hozzátette: „Inkább költözünk az útszéli árokba. De ide nem.” Ráadásul így egy szeretetre méltó családhoz osztottak be minket. Eleinte a kitelepítetteket „magyar cigányok”-nak (ungarische Zigeuner) vagy „krumplibogarak”-nak (Kartoffelkäfer) nevezték a helyiek. A hatóságok inkább a „menekült” szót használták ránk vonatkozólag. A „kitelepítettek” kifejezés tiltott volt. Később megkaptuk a menekültstátuszt igazoló okmányunk is. Ez engedélyezte a kitelepítetteknek, hogy egy kisebb díj kifizetése ellenében használt ruhákat és más holmikat vásárolhassanak a weilburgi Német Vöröskereszt egyik raktárhelyiségében. Az egy személyre jutó ruhadarabok és cipők száma erősen limitált volt.

Nem sokkal később már a hazai lakosság is konstatálhatta, hogy a Sövényházról kitelepítettek jelentős mértékben hozzájárulnak a háború utáni Németország újjáépítéséhez, mint szorgalmas és megbízható alkalmazottak a regionális munkaerőpiacon.

De mégis, hogy zajlott a sövényházi és lébényi kitelepítés, és miért utasították ki a hazájukból ezeket az embereket?

Több mint 10 esztendeje, hogy foglalkozom ezzel a kérdéssel, és már 10 esztendeje annak is, hogy az egykori szülőfalumban lakó Hancz Gáborral intenzív kapcsolatot alakítottam ki. Hancz az Egyesület Győrsövényházért elnöke, a falu alpolgármestere, illetve történész, helytörténeti kutató. Rövid idő leforgása alatt szoros barátság szövődött köztünk. Roppant gyorsan meg is alapítottam a Sövényházról kitelepítettek és elmenekültek, valamint az ő barátaik érdekközösségét.

Íme, következzenek a kutatás eredményei! Bizonyos részeknek Hancz Gábor Győrsövényház történelméről szóló harmadik kötetében is utána lehet olvasni. Információim nagy része apám beszámolóiból, valamint számos kortárs tanúval vagy leszármazottjaikkal készített saját interjúmból származik.

Magyarországon a németek kiutasítása a következőképp zajlott: A magyar politikai pártok már 1945 elején tervezték a németség kitelepítését. 1945. május 14-én rendeztek egy pártközi értekezletet Erdei Ferenc belügyminiszter vezetésével, ahol a javaslatot elfogadták. Az akciót rejtett módon kellett végrehajtani, úgy, hogy Magyarország a németség nagy részétől megszabadulhasson. Ehhez a második világháború győztes hatalmaitól is segítséget akartak kérni. A németek második világháborúban betöltött szerepe miatt a kollektív bűnösség elvét nevezték meg a kitelepítés okaként. Minden német bűnösnek minősült, függetlenül attól, mit tett a világháború alatt. 1945 elejétől már alkalmazták ezt a princípiumot azon személyeknél, akik a Volksbundban vezetőként, tagként tevékenykedtek, vagy a szervezet támogatójának számítottak. Ezeket az embereket szankciókkal sújtották. A szankciók vagyonelkobzástól kezdve az internáláson és kényszermunkán át egészen a kitelepítésig terjedtek.

A Magyarországi Németek Népi Szövetsége, azaz a Volksbund (Der Volksbund der Deutschen in Ungarn; VDU) 1938 és 1945 között volt a magyarországi német kisebbség nemzetiszocialista szolgálatba állított érdekképviseleti szervezete. Vezetője Franz Bach volt. Ő központi szerepet játszott az SS-sorozásoknál is. A szervezetet 1945-ben feloszlatták.

A németlakta községek helyi közigazgatását ekkor szintúgy megszüntették. 1945 decemberében rendeletet bocsátott ki a magyar kormány a németek kitelepítését illetően. Mindenkit, aki az 1941. évi népszámlálás során német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta magát, rá akartak kényszeríteni, hogy áttelepüljön Németországba. Ezen döntés csaknem 500 ezer embert érintett volna Magyarországon.

Az 1941-es cenzus a következő számokkal szolgál Győrsövényház esetében. Az összlakosságot akkor 1312 főben állapították meg, közülük 900 (valójában 909 fő – a fordítók) ember adta meg a németet anyanyelveként. Gábor további adatokkal is tud szolgálni kutatásai révén. Ebből a 900 emberből körülbelül ötvenet nyilvánítottak Volksbund-tagnak, ők családostul elmenekültek a faluból. Összesen 15 személyt Volksbund-vezetőnek vagy SS-katonának, 70 személyt pedig Volksbund-támogatónak minősítettek. 1945 augusztusában nagyjából 20 ember volt internálva. 1945 októberében folytatták le a sövényházi németek elleni eljárást. A döntések elleni fellebbezésre semmiféle jogorvoslati lehetőséget nem biztosítottak. Jóllehet egyesek kényszer hatására léptek be a Waffen-SS-be. Se tanúkat, se jogi képviselőket nem engedtek a védelem oldalán szóhoz jutni. A szüleim azt mesélték, hogy a községházára kellett menniük, és ott jelentették be nekik a kiutasításukat. Az ügyben hallgatták ki őket, hogy vajon tagjai, esetleg támogatói voltak-e a Volksbundnak. A terem sarkában egy falubeli asszony ült, ő együttműködött az akkori átmeneti rendszerrel. Voltak észrevehetetlen kézjelei, például megvakarta a jobb füle mögötti részt, de voltak más jelek is. Ezekkel üzent a kihallgatás vezetőjének, hogy az illető párttag volt-e, vagy esetleg valami más is van-e a rovásán, egyszóval ő besúgó volt. Az egész eljárást mintha csak „pro forma” vezették volna le, a látszat kedvéért. Egyik érintett sem tudta, hogy sorsuk már korábban eldöntetett.

Legutóbbi utazásom alkalmával, 2025. szeptember végén, fedeztem fel a jánossomorjai vasútállomáson egy múzeumi termet. Ott szemléletesen dokumentálják a németek kitelepítését Magyarországról. Találtam egy német nyelvű plakátot „Kundmachung”, azaz „Hirdetmény” felirattal, valamint ugyanezt megleltem magyar nyelven is. Ezen olvasható, hogy miért és hogyan kell a németeknek visszatérni az anyaországba. Egyúttal egy üres sort is hagytak, avégett, hogy az indulás helyét oda lehessen írni. Ezt aztán mindenhol a német lakosú települések töltötték ki. A plakáton az áll, hogy a Németországba történő kiutazást az amerikai katonai kormányzat segítségével bonyolítják le. A pontokba szedett terv többek között így szól: „A visszatelepítendő személyeket fűtött, fekvőhelyekkel rendelkező vagonokban fogják szállítani, egészségügyi ellátásuk érdekében pedig a megfelelő intézkedéseket fogják hozni.” Egy további bekezdés, rögtön az elején, a következőket állítja: „Ezen rendelkezés nem a német lakosok elleni büntetőintézkedés, ők csak visszatérnek tulajdonképpeni szülőföldjükre, a saját fajtársaikhoz, a velük rokon emberekhez. A megélhetésükről a legmesszebbmenőkig gondoskodni fognak.” Itt az is olvasható, hogy az áttelepítés az amerikai megszállási övezetet fogja érinteni. Ahhoz képest, amit a kitelepítettek a valóságban átéltek, ez mind olyan „gúnyosan” hangzik. A hirdetmény szerinti terv betartását nyilvánvalóan nem ellenőrizték, és bizonyos az is, hogy ezekben a háború utáni zűrzavaros időkben aligha tudtak volna a tervből bármit is foganatosítani. Amit egyik Sövényházról kitelepített sem tudott, az az, hogy a transzportot az amerikai hadsereg hesseni katonai kormányzata tervezte meg. Kutatásaim szerint ők továbbították az időpontot, az úti célt és a kitelepítendők számát is tartalmazó tervezetet a magyar közigazgatásnak. Ezután történt meg a tervezett kiutazás.

Amit szintén egyik kitelepített sem tudott, hogy a magyar hatóságok már hetekkel a kitelepítést megelőzően az üressé váló házakat – szám szerint ötvenet (valójában mintegy 150-et – a fordítók), azaz a falu közel felét – átadták az újonnan betelepülőknek. Pályázni lehetett ezekre a házakra, melyeket aztán az új tulajdonosok ingyenesen megkaptak az államtól. Az 50 megüresedő házba csaknem zökkenőmentesen költöztek be környékbeli, illetve szigetközi családok. Ez a Szigetköz nevű vidék a Duna, és így a szlovák határ menti lapályos részen fekszik, Győrsövényháztól északkeletre. Ezen intézkedés révén több szülőfalunkbeli lakos is házhoz jutott. 540 újonnan betelepült került Sövényházra. Azt mondták nekem, hogy az összlakosság ma 820 főt tesz ki. Ugyanakkor a részben „zökkenőmentes” házátvétel az új „tulajdonosok” miatt nagy perpatvarokhoz is vezetett. A miközülünk való Isabella Schröder – lánykori nevén Isabella Frühwirth – is arról számolt be, hogy az új tulajdonosok már a kapu előtt álltak, és csaknem kidobták őket, mert még nem álltak készen. Még össze sem csomagolták a maguk batyuját az útra. De Schröder további drámai élményekről is tudósít. Alfons Adrian ekkoriban a mosonmagyaróvári gimnáziumban tanult, ott lakott az internátusban. Egy kirendelt ember hozta ki őt az osztályból, és – dacára az iskolai vezetőség ellenállásának – közvetlenül a lébényi vasútállomásnál várakozó vonathoz vitte. De arról is beszámoltak, hogy röviddel az elutazás időpontja előtt már megjelentek az új „tulajdonosok”, határozottan követelve, hogy megtekinthessék a házukat.

Az eredeti lakosság 1946 közepére jócskán megfeleződött. Az okok a következők voltak: sokakat kitelepítettek Weilburgba, sokan Passauba vagy épp az ausztriai Pettenbachba kerültek menekültként, és nem feledkezhetünk meg a háborús áldozatokról (a katonákról) és a holokausztáldozatokról sem. Íme, mindez számokban! 1950-ben a magyar belügyminisztérium 530 főben adta meg a kitelepítettjeink számát. Az általam kiderített szám 521, jóllehet ez egy mintegy 10 évvel ezelőtti körbekérdezésem eredménye. Ráadásul bizonyos emberek a Vöröskereszt segítségével közvetlenül továbbutaztak a Mosbach térségbeli rokonaikhoz. Ezek a rokonok a menekültek közül valók voltak, akik az ausztriai Pettenbachból csaknem azonnal a németországi Neckarnzimmern menekülttáborába kerültek, mivel Ausztriából kiutasították őket. Az eredeti terv szerint őket a német Wehrmacht védelmezte, a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt.

Nekik azt ígérték, hogy a Harmadik Birodalom „végső győzelmét” követően majd visszatérhetnek a szülőfalujukba. 1948-ban Wolf Mihály, a sövényházi katolikus pap 702 kitelepítettet jelentett a győri püspöknek. Bizonyosan közéjük számolta az 1945-ben Pettenbachba menekülteket, de azokat is, akik hajón menekültek Dunaremetétől egészen Passauig. Ma a történészek egységesen úgy látják, hogy Magyarország a németek kitelepítését nem a nagyhatalmak nyomására vitte végbe. Ugyan az 1945. nyári potsdami konferencia döntése megteremtette a lehetőséget a kitelepítésre, de Magyarországot ez nem kötelezte semmire. Csak remélhetjük, hogy az efféle tragédiák nem ismétlődnek meg.