Menekülés 1945-ben – győrsövényházi cikk a friss Unsere Postban

A Magyarországról Németországba elszármazottak magazinja, az Unsere Post legfrissebb számában közölte Johann Geigl írását arról, hogyan menekültek el győrsövényházi családok 1945-ben a faluból. A cikket Fülöpné Vass Emília fordításában közöljük.

 

MENEKÜLÉS A DUNÁN ÁT – 80 ÉVVEL EZELŐTT GYŐRSÖVÉNYHÁZI CSALÁDOK ELHAGYTÁK HAZÁJUKAT

Emlékezés a győrsövényházi családok menekülésére és sorsára – nyomkutatás Johann Geigl tollából

Röviddel a második világháború vége előtt teherhajóval menekültek az első sövényházi családok Dunaremete dunai kikötőjén keresztül Németországba. Az eddig azonosított személyek száma közel 60. Köztük volt a Széner és a Knöbl család is. A kikötőbe vezető több mint 20 kilométeres utat ökör vontatta szekéren tették meg. A szekéren voltak a csomagjaik és ott ült Maria Szehner is a januárban született ikerlányaival, Helene-vel és Elisabeth-tel. A család többi tagja, Stefan és Theresia Knöbl (született Geigl) és hét gyermekük, Stefan, Josef, Aurelia, Maria, Alois, Hans és Wilhelm, valamint Stefan Szehner és leányai, Frieda, Theresia és Anni mögöttük gyalogoltak. A többi menekülő család: Laurenz Höck feleségével Johannával, lányával Helene-vel és unokájával Anna Leinerrel, Franz Varga és családja, Laurenz és Maria Leimpek, a Göltl család, Stefan és Leni Rammer. Több motor nélküli teherhajó horgonyzott a kikötőben, amelyeket kötéllel rögzítettek egymáshoz egy vontatóhajó mögött. Megkezdődött a kalandos utazás a folyón felfelé Passau irányában. A környékbeli légitámadások miatt többször is kisebb kikötőkben kellett menedéket keresniük. Elérték ugyan Straubingot, de a heves légitámadások megakadályozták őket a partraszállásban. Így az egész „konvoj” megfordult, és visszahajózott Passauba, ahol a menekülteket egy hatalmas pajtában szállásolták el Schalding városrészben. Volt ott már sok más kelet-európai országból érkező menekült.

Honfitársaink több százra becsülték a létszámot, ami egy menekülttáborra utal. A menekülteket a környező területeken, helyi gazdáknál telepítették le.

Dunaremetének már nincs kikötője. Az egykori helyszínen csak egy kompátkelő található. A komp 1933. május 4-én kezdte meg működését, de a háború után megszüntették. 2013 tavaszán újra megnyitották, és Dunaremete és a szlovákiai Bős között közlekedett. Az üzemeltetést 5 év után újra megszüntették, mert nem volt jövedelmező. A víziút hossza 4 kilométer, az út időtartama 20 perc, a szárazföldi út hossza 70 kilométer. A 940 millió forintba kerülő építkezés költségeinek 80%-át uniós forrásokból fedezték. Egy másik projekt, egy hatalmas erőmű építése a Duna közepén, a két ország polgárainak határon átnyúló tiltakozása miatt meghiúsult. Az energetikai vállalat már megépített egy fenékküszöböt. Ma a kikötő területét vízi sportok céljára használják; 2025 tavaszától egy kioszk, valamint egy csónakkölcsönző épület lesz nyitva hétvégenként, ahol kenu és SUP bérelhető. A Duna egy kis mellékágában „vadvízi pályát” alakítottak ki. Nem találtam utalást azokra a menekültekre, akik az akkori kis kikötőn keresztül hagyták el hazájukat. Nem találtam senkit sem, aki információval rendelkezett volna az akkori menekültszállításokról. A szállításokat nyilvánvalóan mind magánvállalkozások végezték.  Dunaremete lakossága 1922-ben 259 fő volt.

80 évvel ezelőtt, 1945. február 9-én 115 menekült hagyta el szülőfaluját, Győrsövényházt a német Wehrmacht segítségével és szervezésében, és Ausztria felé vette az irányt. A második világháború alatt a Luftwaffe adminisztratív irodát tartott fenn Martin Göltl házában, aki egy trafikot is üzemeltetett. Müller tizedes (az iroda vezetője) kiváló kapcsolatokat ápolt a helyi lakossággal, és gondoskodott a menekültek elszállításáról az ausztriai Pettenbachba (Linz felé). A menekülteknek itt kellett volna biztonságos távolságban a fronttól kivárniuk a háború végét, hogy aztán visszatérhessenek szülőfalujukba. Jól fel tudtak készülni, és sok ellátmányt vittek magukkal. Disznókat vágtak le, a húst megfőzték, majd agyagedényekbe rakták, leöntötték sertészsírral, így akár egy évig is elállt. Vittek egy zsák lisztet is. Egyszerű vagonokban utaztak. Ülő- és alvási lehetőségük is volt poggyászuk és készleteik mellett a vagonokban elhelyezett szalmabálákon. Pettenbachba érkezésük után azonnal helyi gazdáknál szállásolták el és a gazdaságban foglalkoztatták őket.

Martin Göltl a háború befejezése után egy ideig várt, majd vásárolt egy lovas kocsit meg egy lovat, hogy családjával együtt hazatérjen szülőfalujába. Amikor Pettenbach polgármesteri hivatalában ki akart jelentkezni, megtudta, hogy nincs visszaút Győrsövényházra: a „vasfüggöny” már lezárult.

1946 májusában a győrsövényházi menekülteknek el kellett hagyniuk ideiglenes szállásukat Pettenbachban. A győztes hatalmak azonban nem a „régi hazát” jelölték ki nekik, hanem Németországot, a neckarzimmerni átmeneti tábort. Innen szétosztották őket Mosbach járás (Badischer Odenwald) településein.

Egy Anton Fekete nevű férfi Pettanbachban maradt. Egy Mária nevezetű helybeli nőt vett feleségül. A fia, akit szintén Antonnak hívtak, a helyi önkormányzaton dolgozott. Régi nyilvántartó és bejelentőlapok alapján megkeresett mindenkit, és összeállított egy listát, amelyen feltűntette a menekültek nevét, születési dátumát, pettenbachi címét, valamint érkezésük és távozásuk időpontját.

A nagybirtokos Fricke Valér és családja 1945 januárjában elhagyta Győrsövényházt és Ausztriába költözött. A Tyllisburg kastélyban, St. Florian településen találtak szállást a menekülttáborban. Valér traktorosként dolgozott Anni von Eltz grófnőnél. 1951 júliusában a Fricke család kivándorolt az Egyesült Államokba, az Ohio állambeli Clevelandbe. Az első világháború óta nagyszámú magyar emigráns közösség élt ott, saját iskolákkal és templomokkal.

A menekültek és elűzöttek emlékére Johann Geigl két koszorút rendelt. Ezeket Göltl Annamária, a helyi Nemzetiségi Önkormányzat elnöke szerezte be (a régi „Német Kisebbségi Önkormányzat megnevezést megváltoztatták).

Kis körben – Hokstok Imre polgármester és felesége Mária (anyakönyvvezető), Hancz Gábor alpolgármester és fia Ábel, Göltl Annamária, a Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, Vass Emília hites fordító – Hokstok Imre és Johann Geigl koszorút helyeztek el a győrsövényházi templom és a lébényi vasútállomás emléktáblája alatt. Erről a pályaudvarról indult a vonat Pettenbachba, és alig egy évvel később Weilburgba, amely a hazájukból elűzött embereket szállította. Johann Geigl egy rövid beszédben ismét megemlékezett ezekről a szomorú eseményekről. Ezt követően egy rövid temetőbejárás következett, melynek során Johann Geigl először megtekintette az elűzöttek és menekültek érdekközösségének segítségével felújított több mint 100 éves [1927-ben felszentelt] „öreg kápolnát”. Johann Geigl először érinthette meg a falu német nyelvű helységnévtábláját. Három van belőle – a település mindegyik bejáratánál van egy-egy „Plankenhausen” tábla. A séta végén Göltl Annamária büszkén mutatta meg a helyi nemzetiségi önkormányzat irodáját a gyönyörűen felújított egykori tejcsarnokban.

A faluséta további részében megnéztük az időszakos orvosi rendelő és az időszakosan nyitva tartó gyógyszertár épületét, amely kiváló állapotban van. Kívül található egy lift is, amellyel kerekesszékkel is megközelíthető az orvosi rendelő és a gyógyszertár. A lift vadonatúj, az információk szerint uniós támogatásból finanszírozták. Az orvosi rendelő és a gyógyszertár hetente három napon van nyitva. Az orvosi rendelőt egy közeli faluból érkező orvos üzemelteti, a gyógyszertár pedig a lébényi gyógyszertár fióktelepe.

 

Johann Geigl

 

Képaláírások:

Emléktábla a lébényi vasútállomáson; mindig koszorúk díszítik.

A több mint 100 éves kápolna új pompájában ragyog.