A németek kitelepítése és egy nekrológ – győrsövényházi cikkek a friss Unsere Postban

A Magyarországról Németországba elszármazottak magazinja, az Unsere Post legfrissebb számában közölte Johann Geigl két írását. Az egyik a győrsövényházi németek kitelepítéséről szól, a másik pedig az 1945-ben Győrsövényházon született Emil Waldherr nekrológja (a nyitóképen ő látható szemüvegben, a felvétel 2018-ban készült Győrsövényházon). Az előbbi cikket Hancz Ábel és Fülöpné Vass Emília, a másodikat Fülöpné Vass Emília fordításában közöljük.

 

Elszakítva a szülőföldtől

A németek kiűzése Győrsövényházról

Tisztelt Szerkesztőség!

80 évvel ezelőtt, 1946-ban 521 embernek, köztük 86 családnak kellett elhagynia a szülőfaluját, Győrsövényházat. A marhavagonokba legalább 30, de akár több embert is bezsúfoltak. Így érkeztek meg a kitelepítettek 1946. június 5-én a weilburgi vasútállomásra. Hatvanan a szomszédos településről, Lébényből érkeztek, ők még két vagont töltöttek meg.

A poggyász, melynek nagyságát nagyjából 30 kilogrammban korlátozták, az út során ülőhelyként is funkcionált. Vagononként egy fémvödör szolgált vécé gyanánt mindenki számára. Túlnyomórészt „nagy dolog” esetén használták ezeket, illetve az asszonyok, gyermekek számára volt kitéve. A férfiak lehetőség szerint az út során, a vagon valamelyest nyitott bejáratánál intézték a „kis dolgukat”. Miközben a szükségükön enyhítettek, a felsőtestükön levő ruházatuknál fogva erősen tartották őket a többiek, hogy elég messzire ki tudjanak hajolni.

Csak kevés vasútállomáson állt meg a szerelvény, ilyenkor ellátmányt vettek fel, valamint a kitelepítettek végre elmehettek a mosdóba. A vonat 1946. május 28-án gördült ki a lébényi vasútállomásról és indult meg Németország irányába. Valamivel a magyar határ előtt további, kitelepítettekkel teli vagonokat csatoltak a vonathoz. Az ő későbbi tartózkodási helyükről jelenleg semmit nem tudunk. A sínhálózat akkor részben ugyan, de még mindig súlyosan megrongálódott állapotban volt. Ennek folytán az útvonalat nem lehetett tartani, a vonatnak bizonyos pályaszakaszokon visszafelé kellett mennie. Ez részint magyarázat a hosszú menetidőre is. Egy kitelepített sem tudta, hová is tartanak, csak az úti cél, Németország volt ismeretes. Vad mendemondák terjedtek a kitelepítettek között, emlegettek munkatábort és gázkamrákat is.

Amint megérkeztek Weilburgba, a vonatot két részre osztották, és a sövényházi kitelepítettek a weilmünsteri és villmari menekülttáborokba kerültek – ma mindkét település a Limburg-Weilburg járáshoz tartozik. A többnapos ott-tartózkodás során a kitelepítetteket orvosi vizsgálatnak vetették alá, és egy kártevőirtó-készítménnyel, a DDT-vel fertőtlenítették őket. Ezt a port fújta be egy nő minden ruhanyíláson, egyfajta porszívót használva ehhez. Az akkori hatóságok nyilvánvalóan féltek attól, hogy a kitelepítettek ragályokat, betegségeket hurcolhatnak be Németországba.

Hessen az akkori amerikai megszállási övezet részeként már rengeteg menekültet fogadott be a keleti blokk országaiból, valamint a Német Birodalom egykori keleti területeiről. Így sok község nem repesett az örömtől, amikor megtudták, hogy sövényházi és lébényi kitelepítetteket osztanak be hozzájuk. Az akkori Oberlahn járás részét képező Allendorfban elhelyezettek egy éjszakát ültek az akkori Sattler vendéglő nagytermében, mert a polgármester nem volt hajlandó befogadni őket. Csak a rákövetkező nap, amikor a menekültügyi biztos – a rendőrséggel az oldalán – megjelent, vált lehetségessé a kitelepítettek kényszerelszállásolása. A rendőrség és a menekültügyi biztos kíséretében a polgármester választotta ki a „kvártélyokat”. A lakóhelyek első kiválasztási köre során azonban egy háztulajdonos felesége ellenszegült, mondván, hogy ránk, egy kisgyermekes családra nincs szüksége, csak munkaképes egyéneket szeretne fogadni. Vita kezdődött a menekültügyi biztossal. Ez aztán édesanyámnak hála ért véget. Ő elutasította, hogy nemkívánatos családként beköltözzünk hozzájuk. Még azt is hozzátette: „Inkább költözünk az útszéli árokba. De ide nem.” Ráadásul így egy szeretetre méltó családhoz osztottak be minket.

Eleinte a kitelepítetteket „magyar cigányok”-nak (ungarische Zigeuner) vagy „krumplibogarak”-nak (Kartoffelkäfer) nevezték a helyiek. A hatóságok inkább a „menekült” szót használták ránk vonatkozólag. A „kitelepítettek” kifejezés tiltott volt. Később megkaptuk a menekültstátuszt igazoló okmányunk is. Ez engedélyezte a kitelepítetteknek, hogy egy kisebb díj kifizetése ellenében használt ruhákat és más holmikat vásárolhassanak a weilburgi Német Vöröskereszt egyik raktárhelyiségében. Az egy személyre jutó ruhadarabok és cipők száma erősen limitált volt.

Nem sokkal később már a hazai lakosság is konstatálhatta, hogy a Sövényházról kitelepítettek jelentős mértékben hozzájárulnak a háború utáni Németország újjáépítéséhez, mint szorgalmas és megbízható alkalmazottak a regionális munkaerőpiacon.

De mégis, hogy zajlott a sövényházi és lébényi kitelepítés, és miért utasították ki a hazájukból ezeket az embereket?

Több mint 10 esztendeje foglalkozik Johann Geigl ezzel a kérdéssel, és már 10 esztendeje annak is, hogy az egykori szülőfalujában lakó Hancz Gáborral intenzív kapcsolatot alakított ki. Hancz Gábor az Egyesület Győrsövényházért elnöke, a falu alpolgármestere, illetve történész, helytörténeti kutató. Rövid idő leforgása alatt szoros barátság szövődött köztük.

Roppant gyorsan meg is alapította Johann Geigl a Sövényházról kitelepítettek és elmenekültek, valamint az ő barátaik érdekközösségét. Íme, következzenek a kutatás eredményei! Bizonyos részeknek Hancz Gábor Győrsövényház történelméről szóló harmadik kötetében is utána lehet olvasni. Johann Geigl információinak nagy része az édesapja beszámolóiból, valamint számos kortárs tanúval vagy leszármazottjaikkal készített interjúiból származik.

A magyar politikai pártok már 1945 elején tervezték a németség kitelepítését. 1945. május 14-én rendeztek egy pártközi értekezletet Erdei Ferenc belügyminiszter vezetésével, ahol a javaslatot elfogadták. Az akciót rejtett módon kellett végrehajtani, úgy, hogy Magyarország a németség nagy részétől megszabadulhasson. Ehhez a második világháború győztes hatalmaitól is segítséget akartak kérni.

A németek második világháborúban betöltött szerepe miatt a kollektív bűnösség elvét nevezték meg a kitelepítés okaként. Minden német bűnösnek minősült, függetlenül attól, mit tett a világháború alatt. 1945 elejétől már alkalmazták ezt a princípiumot azon személyeknél, akik a Volksbundban vezetőként, tagként tevékenykedtek, vagy a szervezet támogatójának számítottak. A szankciók vagyonelkobzástól kezdve az internáláson és kényszermunkán át egészen a kitelepítésig terjedtek.

A Magyarországi Németek Népi Szövetsége, azaz a Volksbund (Der Volksbund der Deutschen in Ungarn; VDU) 1938 és 1945 között volt a magyarországi német kisebbség nemzetiszocialista szolgálatba állított érdekképviseleti szervezete. Vezetője Franz Bach volt. Ő központi szerepet játszott az SS-sorozásoknál is. A szervezetet 1945-ben feloszlatták. A németlakta községek helyi közigazgatását ekkor szintúgy megszüntették.

1945 decemberében rendeletet bocsátott ki a magyar kormány a németek kitelepítését illetően. Mindenkit, aki az 1941. évi népszámlálás során német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta magát, rá akartak kényszeríteni, hogy áttelepüljön Németországba. Ezen döntés csaknem 500 ezer embert érintett Magyarországon.

Az 1941-es cenzus a következő számokkal szolgál Győrsövényház esetében. Az összlakosságot akkor 1312 főben állapították meg, közülük 909 (az eredeti, német szövegben 900 fő szerepelt, pontatlanul – a fordítók) ember adta meg a németet anyanyelveként. Hancz Gábor további adatokkal is tud szolgálni kutatásai révén. Ebből a 909 emberből körülbelül ötvenet nyilvánítottak Volksbund-tagnak, ők családostul elmenekültek a faluból. Összesen 15 személyt Volksbund-vezetőnek vagy SS-katonának, cirka 70 személyt pedig Volksbund-támogatónak minősítettek. 1945 augusztusában nagyjából 20 embert internáltak. 1945 októberében folytatták le a sövényházi németek elleni eljárást. A döntések elleni fellebbezésre semmiféle jogorvoslati lehetőséget nem biztosítottak.

A szüleim azt mesélték, hogy a községházára kellett menniük, és ott jelentették be nekik a kiutasításukat. Az ügyben hallgatták ki őket, hogy vajon tagjai, esetleg támogatói voltak-e a Volksbundnak. A terem sarkában egy falubeli asszony ült, ő együttműködött az akkori átmeneti rendszerrel. Voltak észrevehetetlen kézjelei, ezekkel üzent a kihallgatás vezetőjének. Az egész eljárást mintha csak „pro forma” vezették volna le, a látszat kedvéért. Egyik érintett sem tudta, hogy sorsuk már korábban eldöntetett.

Legutóbbi utazásom alkalmával, 2025. szeptember végén, fedeztem fel a jánossomorjai vasútállomáson egy múzeumi termet. Ott szemléletesen dokumentálják a németek kitelepítését Magyarországról. Találtam egy német nyelvű plakátot „Kundmachung”, azaz „Hirdetmény” felirattal, valamint ugyanezt megleltem magyar nyelven is. Ezen olvasható, hogy miért és hogyan kell a németeknek visszatérni az anyaországba.

Amit egyik kitelepített sem tudott, az az, hogy a transzportot az amerikai hadsereg hesseni katonai kormányzata tervezte meg. Ugyancsak nem volt köztudott, hogy a magyar hatóságok már hetekkel a kitelepítést megelőzően az üressé váló házakat – szám szerint ötvenet, azaz a falu közel felét – átadták az újonnan betelepülőknek. A házakat ingyenesen adták át az új tulajdonosoknak, elsősorban szigetközi családoknak. 540 újonnan betelepült került Sövényházra. Az eredeti lakosság 1946 közepére jócskán megfeleződött. Az okok a következők voltak: kitelepítés, menekülés, háborús és holokauszt áldozatok. 1950-ben a magyar belügyminisztérium 530 főben adta meg a kitelepítettjeink számát. Az általam kiderített szám 521.

Ma a történészek egységesen úgy látják, hogy Magyarország a németek kitelepítését nem a nagyhatalmak nyomására vitte végbe. Ugyan az 1945. nyári potsdami konferenciának döntése megteremtette a lehetőséget a kitelepítésre, de Magyarországot ez nem kötelezte semmire.

Csak remélhetjük, hogy az efféle tragédiák nem ismétlődnek meg.

Johann Geigl

 

Emil Waldherr elhunyt

Emil Márton Waldherr 1945. július 12-én született Győrsövényházon. 2025. november 20-án hunyt el családja körében Runkel-Dehrni otthonában. Felesége, Fridericke, két lánya, Melanie és Daniela, vejei, Steffen és Heiko, valamint unokája, Max gyászolja.

Emil 1946. június 5-én érkezett Weilburgba kitelepítettként szüleivel, Stefan Waldherrrel és Juliane Waldherrrel (születési neve Geigl). Innen telepítették le a családot – amely egyike volt az összesen 521 főből álló 86 kitelepített családnak – az akkori Limburg járásba (ma Limburg-Weilburg).

Emil az elsők között volt, akik segítettek érdekközösségünk létrehozásában. Tárgyakat és információs anyagokat adományozott a Neu Anspach-i Hessenpark Szabadtéri Múzeum állandó kiállításához. A kiállítás témája: „Kitelepítettek Hessenben – Megérkezés és beilleszkedés 1945 után”.

Az „óhazába” tett két autóbuszos látogatás során mindig gazdagította az élményt szájharmonikajátékával.

Szakmai pályafutása a Német Szövetségi Vasútnál kezdődött a jegyértékesítés területén, és a vasúttársaság frankfurti számítástechnikai központjában ért véget. Emil „közösségi ember” volt, és aktívan részt vett a helyi klubok életében. Tizenévesként a helyi futballcsapatban is játszott. A későbbi válogatott játékos, Bernd Hölzenbein is ott játszott, és Emil szoros kapcsolatot ápolt vele. Aktívan részt vett a férfikórusban és a tűzoltóság munkájában is, amennyire a többműszakos munkája engedte. Idősebb korában a kertészeti egyesületben végzett munkájára, a pénztárosi feladatkörére összpontosított.

Egyik kedvenc időtöltése volt a nagy területű kertjük gondozása. Mindig ügyelt arra is, hogy ne hagyjon ki egyetlen találkozót vagy próbát sem a szájharmonikaklubban. Végül, de nem utolsó sorban különös érdeklődést szentelt a győrsövényházi elűzöttek, menekültek és barátaik érdekközösségének, valamint az „óhazában” élő barátainkkal való szoros kapcsolat fenntartásának is.

Johann Geigl