Az Unsere Post is beszámolt a weilburgi megemlékezésről

A Magyarországról Németországba elszármazottak magazinja, az Unsere Post legfrissebb, 2026. július–szeptemberi számában közölte az 1946-ban szüleivel együtt kitelepített Johann Geigl írását a győrsövényházi németek kitelepítésének emlékére 2026. június 5-én tartott weilburgi megemlékezésről. A cikket Hancz Ábel fordításában, Fülöpné Vass Emília lektorálásával közöljük.

 

80 évvel később – az emlékezés generációkat köt össze  

Sövényházi és lébényi kitelepítettek emlékeztek meg Weilburgban az 1946. évi megérkezésükről, s máig ápolják a kapcsolatot az óhazával 

2026. június 5-én, a megérkezés 80. évfordulóján Weilburgban találkoztak a sövényházi és lébényi kitelepítettek azért, hogy a háború utáni első év, 1946 szörnyű eseményeire emlékezzenek, és megemlékezzenek. Johann Geigl, a sövényházi kitelepítettek és menekültek, valamint az ő leszármazottaik és barátaik érdekközösségének szóvivője szervezte és kivitelezte a megemlékező ünnepséget.

Figyelemre méltó létszámban gyűltek össze emberek, kisgyermektől aggastyánig, noha néhányan – életkorukból vagy betegségükből kifolyólag – nem tudtak részt venni az ünnepélyen. A rendezvényt a regionális médiacég, a Lahntal televízió – Weilburg TV közvetítette részenként, és ingyen rendelkezésünkre bocsátott egy kisfilmet, amely az interneten úgyszintén elérhető. Így akik valamilyen okból akadályoztatva voltak, a szakaszonként felvett filmen látni és hallani tudják a lényeges részeket. 

Érkezett egy küldöttség az egykori szülőfaluból is – a településhez kicsivel több mint 10 esztendeje szoros, baráti kapcsolatok fűződnek. 

Hokstok Imre, az ottani, hosszú évek óta hivatalban levő polgármester és felesége, Mária, valamint Hancz Gábor alpolgármester és Vass Emília hites fordító képviselte Győrsövényház községet. Az egész Hokstok család jelen volt, a néhány hetes unokával, Péterrel bezárólag – ő dr. Hokstok Orsolya, a Diezben praktizáló háziorvos fia. Valamivel több mint 10 évvel ezelőtt találkozott a régi szülőfaluban Johann Geigl és Hancz Gábor, még a kitelepítettek történetének kutatása kapcsán. Ebből jött létre roppant gyorsan a szoros barátság és az érdekközösség is. 

Első ízben ezen a megemlékezésen találkoztak a régi és az új haza hivatalban lévő polgármesterei. Az emléktábla alatt, mely a Frankfurter Straßén található, dr. Johannes Hanisch, a weilburgi polgármester helyezett el egy szalagokkal díszített virágkoszorút Weilburg város nevében. Az érdekközösség nevében Johann Geigl helyezett el koszorút, melyet a magyar nemzeti színekben pompázó szalagokkal és virágokkal ékesítettek. Ezek elé tette Hokstok Imre polgármester a magyar község koszorúját. A további díszvendégek között volt Andreas Hofmeister, aki a hesseni tartományi parlament tagja, valamint a tartományi kormány kitelepítettekért és később kitelepülőkért felelős megbízottja. Részt vett az ünnepélyen Albrecht Kauschat is, a Limburg-Weilburg Járásbeli Kitelepítettek Szövetségének elnökségi tagja. Maga Schick úr, a ma már nyugdíjas éveit töltő volt polgármester is megtisztelte jelenlétével az egybegyűlteket. Mintegy 10 évvel ezelőtt ő engedélyezte gyorsan, a bürokráciát megkerülve az emléktábla felhelyezését.

Dr. Hanisch polgármester úr beszédében felhívta a figyelmet a kitelepítettek nagy szenvedésére – egy bizonytalan jövőbe vitték őket, miközben mindenüket hátra kellett hagyniuk. A hesseni idők a lakóhelyiség-hiány és a rossz ellátási helyzet miatt nehezek voltak. Mégis, a helybéliek, a kitelepítettek és a menekültek hamar jó viszonyt alakítottak ki egymással. Napjainkban is a hesseni lakosságnak több mint 30%-a bír olyan felmenőkkel, akik valaha menekültek vagy kitelepítettek voltak. A magyar polgármester a falu kitelepítettjeinek brutális kisemmizéséről, valamint a szállítás során tapasztalt embertelen bánásmódról szólt. Külön köszönetét fejezte ki Johann Geiglnek, hogy kezdeményezte az érdekközösség megalapítását, és hogy vezeti is a szervezetet. Ez is kellett ahhoz, hogy egy baráti kapcsolat jöhessen létre ó- és új haza között. 

A hesseni tartományi parlament kitelepítettekért és később kitelepülőkért felelős tartományi megbízottja szintén élesen elítélte a sok szenvedéssel járó kitelepítést. Felhívta a figyelmet továbbá a szövetségi kormány, illetve az Európai Unió által kifejtett erőfeszítésekre, hogy ezekről az iszonyú tettekről a jövő generációinak is továbbadják az információkat. Minden felszólaló hangsúlyozta: együtt kell hozzájárulnunk ahhoz, hogy ezek a tettek soha ne ismétlődjenek meg. Alább Johann Geigl beszédének egy összefoglalása olvasható, mellyel különösen a Hessenbe való megérkezést igyekszünk plasztikusabbá tenni.

„1946. június 5-én marhavagonokból álló vonat érkezett Weilburgba. A »rakomány« 521 ember volt, köztük 86 család, csecsemőtől aggastyánig. Az északnyugat-magyarországi Győrsövényházról jöttek. A csomagjaik súlyát 30 kilogrammban szabták meg, ezeken ülve tudták le a többnapos vonatutat. Egy, a vagon sarkába letett vödör szolgált illemhelyül cirka 30 személy számára. Ehhez a vonathoz csatoltak hozzá még 2 vagont, mindegyikben mintegy 30 emberrel. Ők a szomszédos községben, Lébényben laktak. Az egész szerelvény a lébényi vasútállomásról indult. A kitelepítést a II. világháború győztes nagyhatalmai és Edvard Beneš cseh politikus sürgetésére »zárt ajtók« mögött tervezték meg, még 1945-ben – kollektív büntetésül a németségnek, a II. világháborúban elkövetett szörnyű tettek miatt. A »minden német kollektív megbüntetése« kifejezést azonban nem is volt szabad használni, hiszen csak a »szülőföldjükre« vezették vissza őket. Végső soron a legtöbb kitelepítettnek német gyökerei voltak, német nyelve, sőt német kultúrája is. Az 1700-as években, az oszmán háborúk után toborozták őket, azért, hogy Magyarországot újjáépítsék. A porig égett Győrsövényház így német faluként kezdett új életet. Sok felmenőnk Regensburg térségéből érkezett.” 

A történelmi visszatekintést követően Johann Geigl, a kitelepítettek és menekültek barátainak, valamint az érdekközösségnek szóvivője részletesen ecsetelte a Weilburgba érkezés utáni időszakot. Azzal folytatta, hogy Weilburgból az 521 embert a hajdani Oberlahn és Limburg járásbeli Weilmünster és Villmar menekülttáboraiba osztották be. Míg a 60 lébényit Limburg járásban, Daubornban és Nauheimben telepítették le.

A kitelepítettek letelepítése Oberlahn járásban, sőt egész Németországban nagy kihívást jelentett. Már korábban is sok kitelepített és menekült érkezett más kelet-közép-európai államokból, őket szintén el kellett szállásolni valahol. Egyébként a „kitelepített” kifejezést a hatósági szóhasználatban nem is volt szabad használni, helyette ezekre az emberekre csak „menekültként” hivatkozhattak. Akkorra már a győztes nagyhatalmak is tisztában voltak vele, hogy a kitelepítetteknek elmondhatatlan szenvedést okoztak, néhány közülük meg is halt. A kitelepítetteknek részint hideg visszautasításban is volt részük, így a megérkeztük után a győrsövényháziakat sem osztották be a szállásokba, mint ahogyan azt előzetesen tervezték. Ehelyett egy éjszakát a Nickel vendégház nagytermében kellett, részint a csomagjaikon ülve, eltölteniük. 

A falu polgármestere csupán annyit jelentett ki, hogy nem fogad több menekültet. Csak Hohler úr, az odahívott menekültügyi biztos tudta rendőri támogatással az emberek elszállásolását végrehajtatni. Az én családom esetében – akkoriban még kisgyermek voltam – az első közvetítési kísérlet kudarcba fulladt. A kisgazda ugyanis visszautasította, hogy befogadjon bennünket, mondván, ő csak munkaképes egyéneket tud használni. Amikor a menekültügyi biztos miatt megnőtt a feszültség, édesanyám maga utasította vissza, hogy beköltözzön. Inkább költözik családjával az útszéli árokba, mondta. Ezt követően máshol találtunk menedéket. 

Már nem sokkal a megérkezés után tudtuk meg, hogy a Pettenbachba menekült sorstársainkat kiutasították Ausztriából. Ők a neckarzimmerni menekülttáborba mentek, és onnan a badeni Odenwaldban telepítették le őket. A Német Vöröskereszt segítségével vitték véghez a család-újraegyesítéseket, ami annyit jelentett, hogy valaki az Odenwald járásból a Limburg-Weilburg járásba költözött – vagy épp fordítva.

Az óhazával, a magyar nevet használó, még ott élő családrészekkel ápolt kapcsolatot csak levelek útján lehetett megőrizni. Hosszú idő telt el, mire a leveleket kikézbesítették, és gyakran cenzúrázták is őket.  

Nyelvi akadályok alig akadtak, lévén, hogy az 1941. évi népszámláláson 1312 lakosból 909-en a németet adták meg anyanyelvükként, 808 személy pedig német nemzetiségűnek vallotta magát. Roppant gyorsan fel is tűnt az Oberlahn és Limburg járásokbeli gazdaságnak, hogy a magyarországi kitelepítettek és menekültek hasznos és szorgos munkavállalók. Szabadidejükben sokan másodállást is vállaltak, vagy a haszonbérleti kertjeikben munkálkodtak. (Nyolcat közülük az önkormányzatok létesítettek.) Burgonyát, salátát és zöldségeket termesztettek, részint még a dohányt is „megtermelték” maguknak. A szombat délután volt a fő dologidő ezekben a kertekben.

A kitelepítettek hozzávetőlegesen 1952-ben kezdték el építeni az első lakóházakat. Kölcsönösen segítették egymást, mindenki a maga szakmájával járult hozzá az építkezéshez, így sok bérköltséget megspórolva. Gyakran szülők és felnőtt gyermekeik építették együtt a házat. A tartományi és a szövetségi kormány kedvező finanszírozást, az önkormányzatok kedvező árú építési telkeket biztosítottak számukra, de utóbbiak csak magánhasználat esetén. Ez volt a német gazdasági csoda egyik első alapköve. Így végül apránként csaknem valamennyi család saját otthont létesített. Ekkor érkeztünk meg igazán Németországba, ám ez meg is törte a vágyunk, hogy az óhazába visszatérjünk.  

Körülbelül 1950-től datálhatók a kitelepítettek felnőtt gyermekeinek első házasságkötései. Mi mindnyájan római katolikus hitben nevelkedtünk, és egy olyan vidékről érkeztünk, melyet katolikusok és protestánsok vegyesen laktak. Weilburg és a hajdani Oberlahn járás evangélikus többségű volt, miközben Limburgban és Limburg környékén túlnyomórészt katolikus hitűek éltek. Így a régi Oberlahn járásban, a mi sorainkban sok vegyes házasság született, amit a katolikus papok nem láttak szívesen. Meg is mondták a szülőknek, hogy nem teljesítették az egyház által rájuk rótt feladatot, ha gyermekeiknek a vegyes házasságot engedélyezik. Emiatt az egyháznak majd megfontolás tárgyává kell tennie, hogy elvégzi-e a szülők egyházi temetését. 

 

Az 1950-es évek vége felé már vissza lehetett utazni az óhazába, eleinte még korlátozottan ugyan, de a helyzet lassan, fokozatosan javult. Ezzel a lehetőséggel gyakran éltek az emberek, kivált az idősek, hisz ők még jól beszélték a magyar nyelvet. Ugyanakkor a magyarországi rokonok közül szinte semelyik sem tudott németül. Sok, az óhazához fűződő kapcsolat meggyengült, vagy részint meg is szűnt, mindkettő gyakori gond volt.

Ezekről a magyarországi utakról visszatérve sokan megállapították, hogy a „szociális piacgazdaságban” mi a személyes és gazdasági céljainkat gyorsan és jól meg tudtuk valósítani. Ám ez az úgynevezett „gulyáskommunizmusban” fivéreinknek és nővéreinknek sajnos nem volt lehetséges.

Én ezúton szeretnék érdekközösségünk nevében köszönetet mondani, hogy mi Németországban, a hesseni községekben és városokban, még a háború utáni súlyos állapotok ellenére is gyors és jó integrációt tapasztalhattunk meg.  Így leltük meg az új hazánkat. Mégsem feledhetjük soha, hogy a kitelepítés és a menekülés során érzett szégyent és szenvedést német gyökereink és kultúránk miatt éltük át. Néhányan meg is haltak a kitelepítés során. Őseink bajor családok voltak, az 1700-as években telepítették le őket, hogy az oszmán háborúk során leégett falut újjáépítsék. Azzal viszont, hogy továbbadjuk szörnyű múltunkat, hozzájárulunk ahhoz, hogy elkerülhessük még egy ugyanilyen esemény megismétlődését. 

Forrás: Johann Geigl 

A képen balról jobbra: Hokstok Imre polgármester, dr. Johannes Hanisch polgármester, Hancz Gábor alpolgármester, Johann Geigl és Hans-Peter Schick volt polgármester