A Neue Zeitung is beszámolt a weilburgi megemlékezésről
A magyarországi németek hetilapja, a Neue Zeitung július 3-án megjelent, idei 27. számában közölte az 1946-ban szüleivel együtt kitelepített Johann Geigl írását a győrsövényházi németek kitelepítésének emlékére 2026. június 5-én tartott weilburgi megemlékezésről. A cikket Hancz Ábel fordításában, Fülöpné Vass Emília lektorálásával közöljük.
80 esztendeje érkeztek Weilburgba
A megérkezés 80. évfordulója alkalmából, 2026. június 5-én Weilburgban találkoztak a sövényházi és lébényi kitelepítettek, hogy megemlékezzenek a háború utáni első év, 1946 szörnyű eseményeiről. Johann Geigl, sövényházi kitelepítettek és menekültek érdekközösségének szóvivője szervezte meg a megemlékező ünnepséget. Érkezett egy sövényházi küldöttség is, a településhez kicsivel több mint 10 esztendeje szoros, baráti kapcsolatok fűződnek. Hokstok Imre polgármester és neje, Mária, valamint Hancz Gábor alpolgármester és Vass Emília fordító képviselte a szülőfalut.
Az egybegyűlteket Hans-Peter Schick, Weilburg volt polgármestere is megtisztelte jelenlétével. Mintegy 10 évvel ezelőtt ő engedélyezte gyorsan, a bürokráciát megkerülve az emléktábla felhelyezését.
Dr. Johannes Hanisch polgármester beszédében felhívta a figyelmet a kitelepítettek nagy szenvedésére. Egy bizonytalan jövőbe vitték őket, miközben mindenüket hátra kellett hagyniuk. A hesseni idők a lakóhelyiség-hiány és a rossz ellátási helyzet miatt nehezek voltak. Mégis, a helybéliek, a kitelepítettek és a menekültek hamar jó viszonyt alakítottak ki egymással. A hesseni lakosság több mint 30%-a bír olyan felmenőkkel, akik valaha menekültek vagy kitelepítettek voltak. Hokstok Imre polgármester a falu kitelepítettjeinek brutális kisemmizéséről, valamint a szállítás során tapasztalt embertelen bánásmódról szólt. Andreas Hofmeister, a hesseni tartományi parlament kitelepítettekért és később kitelepülőkért felelős megbízottja szintén keményen elítélte a sok szenvedéssel járó kitelepítést.
Beszédében Johann Geigl a hesseni újrakezdést ecsetelte.
1946. június 5-én érkezett egy vasúti teherkocsikból álló vonat Weilburgba, és vele együtt 521 ember (86 család) Sövényházról. A vonathoz még korábban két vagont kapcsoltak, benne a Sövényházzal szomszédos Lébényből származó vagononként 30 emberrel. Weilburgból az 521 embert a hajdani Oberlahn és Limburg járásbeli Weilmünster és Villmar menekülttáborába osztották be. A 60 lébényit Limburg járásban, Daubornban és Nauheimben telepítették le.
Az ausztriai Pettenbachba menekült sorstársaiknak a neckarzimmerni menekülttáborba kellett menniük, majd a badeni Odenwaldban telepítették le őket. A család-újraegyesítéseket a Német Vöröskereszt segítségével vitték véghez.
A gazdaságnak roppant gyorsan feltűnt, hogy a magyarországi kitelepítettek és menekültek hasznos és szorgos munkavállalók. Sokan vállaltak másodállást, vagy munkálkodtak a haszonbérleti kertjeikben (nyolcat közülük az önkormányzatok létesítettek). Burgonyát, salátát és zöldségeket, részint még dohányt is maguk termesztettek. A kertben szombat délutánonként dolgoztak.
A kitelepítettek hozzávetőlegesen 1952-ben kezdték el építeni az első lakóházakat. Kölcsönösen segítették egymást. Az önkormányzatok kedvező árú építési telkeket, míg a tartományi és a szövetségi kormány kedvező finanszírozást biztosított számukra. Így apránként csaknem valamennyi család felhúzta a saját otthonát. A sövényházi németek csak ekkor érkeztek meg igazán Németországba, ám ez meg is törte a vágyuk, hogy az óhazába visszatérjenek.
Körülbelül 1950-től datálhatók a kitelepítettek felnőtt gyermekeinek első házasságkötései. Mi mindnyájan római katolikus hitben nevelkedtünk. Weilburg és a hajdani Oberlahn járás túlnyomórészt evangélikus volt, miközben Limburgban és Limburg környékén nagyobbrészt katolikus hitűek éltek. Így a régi Oberlahn járásban sok vegyes házasság született, amit a katolikus papok nem néztek annyira jó szemmel.
Az 1950-es évek vége felé már vissza lehetett utazni az óhazába, eleinte még korlátozottan ugyan, de a helyzet lassan, fokozatosan javult. Ezzel a lehetőséggel gyakran éltek az emberek, kivált az idősek, akik még jól beszélték a magyar nyelvet, míg a magyarországi rokonok közül szinte semelyik sem tudott németül.
Ezekről az utakról visszatérve sokan megállapították, hogy a „szociális piacgazdaságban” mi a személyes és gazdasági céljainkat gyorsan és jól meg tudtuk valósítani. Ám ez az úgynevezett „gulyáskommunizmusban” fivéreinknek és nővéreinknek sajnos nem volt lehetséges.
Képaláírás:
Az emléktáblánál (balról jobbra): Hokstok Imre polgármester, dr. Johannes Hanisch polgármester, Hancz Gábor alpolgármester, Johann Geigl és Hans-Peter Schick volt polgármester.
